Nem hagyhatom ki az Egészség rovatból a normális embereket megbetegítő antiszociális, szociopata, machiavellista, nárcisztikus, pszichopata személyiségzavaros, machiavellista személyiségjeggyel rendelkező emberek témakörét sem.
Az igazi élősködők, energiavámpírok, akik elsősorban az olyan embereket célozzák meg, akik (túl)jószívűek, jószándékúak, segítőkészek. Őket tudják kiszipolyozni, megbetegíteni, mert a jólelkűek tűrnek, reménykednek abban, hogy önzetlenek, mindig elérhetőek, mindent megtesznek, akkor majd megváltoznak (jó irányba) ezek a rokonok, társak, partnerek(?), akik valamilyen személyiségzavarban szenvednek.
Ha állandóan beteg vagy, nincs energiád, érdemes körülnézni a környezetedben, nincs-e ilyen ember, aki a bajaidat okozza.
Tartalomból:
Nagyon hasonló a káros viselkedési formájuk, mégis van egynéhány különbség. Természetesen sokféle, kevert változattal találkozhatunk a disszociális személyeknél. A nárcisz függ az áldozatától, forrásként, szüksége van rá. A pszichopata NEM függ az áldozatától, csak arra használja, amire épp neki jó, aztán eldobja. A nárcisz tehát inkább olyan, mint egy parazita, akinek „SZÜKSÉGE” van gazdatestre.
A pszichopata pedig inkább egy lesből támadó ragadozó, aki megvárja a megfelelő lehetőséget, aztán "elfogyasztja" áldozatát.
A pszichopata mindenkivel szemben képes várni, tervezni, rejtőzködni. Rendelkezhet „frusztrációs toleranciával” céljai elérése érdekében. A nárcisznak mindig, minden AZONNAL kell. Csak a külvilággal szemben tud másmilyen lenni, de amikor „nyeregben” érzi magát azokkal szemben, akiket forrásként felhasznál, már nem titkolja el a valódi személyiségét.
Érzelmi, esetleg testi bántalmazásokkal "dúsított" kapcsolatban élve, vagy épp túllépve azon, gyakran felmerül a kérdés: kivel is állunk, álltunk szemben? Valójában milyen személyiség illetve személyiségzavar rejtőzik a mögött a személy mögött, akit talán hónapokig, évekig fel sem ismertünk?
Ez egy vázlatos betekintés a két személyiségzavar hasonlóságaiba és különbségeibe.
Érzéketlen, merev, hideg és számító, célorientált, gondatlan, betegesen hazudik, manipulatív, merész (kockázatot felvállaló, domináns), magabiztos, (inkább grandiozitás jeleit mutatja).
Felelőtlen, IMPULZÍV, érzelmi kitörések jellemzik, szorongásos, alacsony önbizalom, vágyak és impulzusok feletti kontroll hiánya, stimulációs igény, agresszív, kriminális viselkedés, (hasonló az impulzuskontroll hiány, mint a borderline személyiségnél).
Mindkét típusra jellemző:
Antiszociális viselkedés (a szociális normák, törvények, figyelmen kívül hagyása, kijátszása), empátia teljes hiánya, ellenséges magatartás, csalás, megtévesztés, manipulatív viselkedés, felelőtlenség, önösszpontosultság.
A viselkedésük hátterei (kiváltó okai) eltérőek lehetnek:
• Első típusnál: affektív deficit, amely öröklött (genetikai hátterű), érzelemmentesség (így nem éreznek félelmet sem).
• A második típus: magatartása inkább negatív hatású környezeti tényezőkre (ismétlődő traumák) vezethető vissza, ugyanakkor, itt is szükséges egy genetikailag öröklött érzékenység, mivel nem mindenkiből, aki ismételt traumáknak volt gyerekkorában kitéve, lesz szociopata. (Az érzelmeket nem tudja megfelelően kezelni).
Büntetésre nem reagál, figyelmen kívül hagyja, míg a nárcisztikus személyiségzavarral rendelkező személyek a külvilággal szembeni szerep fenntartása érdekében, a megszégyenítéstől tartva, inkább reagálnak (még ha nem is őszintén és csak ideiglenesen).
Alacsony neurotikusság / alacsony negatív érzelmi szint (nem depressziós, nem szorong, nem pánikol), rideg, döntés hozatalban számító, haszonleső, bűntudat, lelkifurdalás teljes hiánya.
Saját fontosságáról való grandiózus képzelet, siker és hatalomorientált fantáziákkal rendelkezik, irigység, jogosultsági képzelet, arrogáns, manipulatív viselkedés jellemzi.
Rejtett formában hasonló az előzőhöz, de másképp nyilvánul meg.
Bizonytalan, hiperérzékeny mindenféle kritikával szemben, másokban szégyen ill. bűntudat keltésére törekszik, hangulat ingadozással rendelkezik, amiért másokat tesz felelőssé.
Erős irigység, alaptalan féltékenység, csodálatra, körülrajongásra való igény, jogosultsági érzet (inkább érzelmi alapú, míg a pszichopata inkább anyagiakra, haszonra koncentrál), arrogancia (a pszichopata figyelmetlen és érzelemmentes viselkedése tűnhet arrogánsnak), hiperérzékenység kritikával szemben, a rejtett nárcisztikus esetében (a pszichopatát nem érdekli mások kritikája, mivel az önképe fenntartásához nincs szüksége mások figyelmére és visszaigazolásra), magas neurotikusság (negatív gondolatok és érzelmek).
Vonások, melyek mindkét esetben megfigyelhetőek, de más a hátterük.
Sok átfedés található a két zavar között.
Grandiozitás, siker és hatalmi fantáziák:
a nárcisztikus személyiségzavarnál mindez a hamis önkép fenntartására, ill. azért kell, hogy biztosítsa magának a figyelmet, körülrajongást, míg a pszichopatát inkább a hatalom, a birtoklás vágya hajtja.
Manipuláció:
a nárcisztikus személyiségzavarral rendelkező ezáltal is inkább figyelmet és szociális státuszt akar megszerezni (akár sajnálat által is, a negatív figyelem is figyelem, hasonló a dackorszakhoz), rang a fontos számára, míg a pszichopata inkább gazdasági előnyökre akar szert tenni, birtokolni akar. (A nárcisztikus birtoklási vágya inkább a figyelmet és körülrajongást nyújtó források biztosítása érdekében mutatkozik ki).
Empátia hiányát tekintően, nincs különbség.
Szemfényvesztés, dominancia:
a nárcisztikusnak inkább szociális, kapcsolati dominanciára van igénye, míg a pszichopata inkább testi, ill. anyagi érdekű dominanciát akar.
Beteges hazudozás:
a nárcisztikus szükségtelenül hazudik, csak hogy fontosabbnak, értékesebbnek tűnjön, hogy több rajongást, figyelmet tudjon bearatni a környezetétől, a pszichopata pedig inkább gazdasági, hatalmi előnyök megszerzése érdekében hazudik.
Érdemes figyelembe venni, hogy a borderline személyiségzavar, részben és a bipoláris zavar a hipomán és mániás fázisokban is, ugyanilyen tünetekkel nyilvánulhat meg.
A trauma feldolgozásában, a lelki sérülések enyhítésére, a megnyugváshoz, fontos lehet megérteni, miért lehettünk részesei egy ilyen kapcsolatnak, miért pont mi akadtunk egy antiszociális személy horogjára, hogyan is működnek ezek a személyek, mik az elsődleges céljaik.
Az átélt tapasztalatok alapján, egy személy kielemzése segíthet a továbbjutásban és ezt követően, az ilyen személyekhez való viszony, hozzáállás változtatásában.
Már kiismerve magunkat, arra összpontosíthatunk, ami előrevisz minket a személyiségünk fejlesztésében, saját magunk átformálásában.
Tudatosítani és kimondani, mivel küzdöttünk, küzdünk.
Egyértelmű diagnózis felállítását viszont csak azok a személyek végezhetnek, akiknek erre jogosultságuk, kiképzésük van. (ÉLETFOLYAM)
A hétköznapi életben gyakran használjuk a pszichopata kifejezést, mégis kevesen tudnánk pontosan megfogalmazni, milyen emberekre is vonatkozik ez a megnevezés. A pszichiátriában hivatalosan 1980-ig használták a pszichopátia és az ebből származtatott pszichopata szót, a későbbiekben a helyét az antiszociális vagy disszociális személyiségzavar váltotta fel.
Az új névben szereplő antiszociális kifejezés nagyon megtévesztő, mivel a köznyelvben antiszociálisnak azokat az embereket szoktuk nevezni, akik kerülik a társasági életet, visszahúzódóak, gátlásosak. Szakszerűen azonban ezt az embertípust aszociálisnak kellene nevezni, az antiszociális elnevezést fenntartva azoknak, akik szembefordulnak a társadalmi normákkal, felrúgják a társadalmi együttélés szabályait, így képtelenek beilleszkedni a közösségbe.
Első megközelítésre az antiszociális személyiségzavarban szenvedő ember nagyon barátságos, elbűvölő, intelligens, mindig azt mondja és csinálja, amit elvárnak tőle. Általában magas pozíciót tölt be, a céljait mindig eléri, sikeres embernek nevezhető. Ha azonban jobban megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy mindez csak a látszat, és a jólszituáltság maszkja mögött egy teljesen más ember lakozik.
Az antiszociális ember végtelenül önző és egocentrikus, mindent azért tesz, hogy a saját céljait elérje. A mások feletti kontroll megszerzésére bármit hajlandó bevetni, legyen az a személyes kisugárzása, manipuláció, erőszakos viselkedés, szex vagy megfélemlítés. Az áldozatok sokszor csak késve ismerik fel, hogy az elbűvölő álarc mögött ki is lakozik valójában.
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az ilyen személyiségzavarban szenvedő ember nem érez. Nem érez megbánást, bűntudatot vagy lelkiismeret-furdalást a tettei miatt, sokszor elhárítja magáról a felelősséget mondván, az áldozata megérdemelte, amit kapott. Nem érez empátiát, nem tud együtt érezni másokkal, ezért gyakran tapintatlan, lenéző és érzéketlen más emberekkel szemben. A viselkedése sokszor távolságtartó, hideg. Noha mindig tudja, mit kell mondani, de a szavai mögött kevés a meggyőződés és a valós érzelem.
Másik jellemzője ennek az embertípusnak, hogy nem szorong. Mivel csak önös érdekeik vezérlik őket, ezért nem riadnak vissza a hazudozástól, álnévhasználattól, csalástól, mások becsapásától sem. Kölcsönöket vesznek fel, melyeket soha nem fizetnek vissza, a munkahelyüket igen gyakran váltogatják. Viselkedésük sokszor feszült, felelőtlen, kiszámíthatatlan, alkalmanként a saját magukra veszélyes cselekedetektől sem riadnak vissza. Nem képesek felismerni annak a következményeit, ha bűncselekményen kapják őket, sok esetben visszaesőként kerülnek az igazságszolgáltatás elé.
A legnagyobb hibájuk, hogy nem tanulnak saját tévedéseikből és tapasztalataikból. Hiába kerülnek rendőrkézre, vagy börtönzik be őket, nem tanulnak a történtekből. Nem látják be, hogy hibáztak és ennek megfelelően nem is változtatnak korábbi életvitelükön. Az ilyen ember számára nem megfelelő büntetés a bebörtönzés, mivel nem éri el célját, hiszen az illető képtelen tanulni belőle.
Becslések szerint a népesség 1%-a, azaz minden 100. ember szenved antiszociális személyiségzavarban. A kóros állapot kialakulásáért elsősorban örökletes tényezők tehetők felelőssé, csak kisebb szerep jut a környezeti hatásoknak. Kutatások azt mutatják, hogy az agyi központok közül az érzelmek kialakításáért felelős amigdala és a döntéshozatalban, illetve a viselkedés szabályozásában szerepet játszó prefrontális kortex érintett leginkább. Agresszív viselkedés esetén az említett központok és a környező struktúrák közti kapcsolat sérülése mutatható ki.
Az antiszociális személyiségzavar jelen pillanatban nem gyógyítható. Megoldást jelenthet a pszichoterápia a társadalomba való beilleszkedés segítésében, de az elért eredmények nem tartósak.
A hétköznapi életben a pszichopata kifejezés mellett a szociopata megnevezés is igen gyakran előfordul. Egyes pszichiáterek szerint a két megnevezés közt nincs különbség, ugyanazt az embertípust jelölik, míg mások szerint ezek az antiszociális személyiségzavar két altípusát képviselik. A pszichopatának nevezett altípus örökli a betegséget, míg a szociopatákat a körülményeik, az elhanyagoló szülői magatartás, iskolai traumák, a szegénység vagy a rossz társaság viszi tévútra. Egy harmadik megközelítés szerint szociopata az a pszichopata, akinél a törvénnyel és a társadalmi szabályokkal való szembehelyezkedés dominál.
A machiavellizmus egy olyan személyiségjegy, amely a ravaszságot, a manipulatív képességet és a hatalom megszerzéséhez szükséges eszközök használatára való törekvést jelzi. A machiavellizmus a nárcizmus és a pszichopátia mellett a Sötét Triád egyik jellemzője.
„A machiavellisták sunyiak, megtévesztőek, bizalmatlanok és manipulatívak . Jellemzőjük a cinikus és embergyűlölő hiedelmek, az érzéketlenség, a pénzre, hatalomra és státuszra való törekvés, valamint a ravasz befolyásolási taktika alkalmazása.
Valószínűleg van némi genetikai hajlam az érzéketlen, önző és manipulatív személyiségjegyekre. A korai szülői hatások és az otthoni élet azonban valószínűleg a döntő tényező.
Machiavellista olyan személyként definiálható, aki Machiavelli álnokságról alkotott elképzeléseit követi A hercegben. A machiavelliánusra példa az a személy, aki hazudik és csal, hogy megszerezze a trónt . Az ilyen elvek és módszerek követője.
A magas machok magas szintű karizmát mutathatnak, és vezetésük bizonyos területeken előnyös lehet. A machiavellizmus jelenléte egy szervezetben pozitívan korrelál a kontraproduktív munkahelyi viselkedéssel és a munkahelyi devianciával.
A nárcizmust nagyképűség, büszkeség, egoizmus és az empátia hiánya jellemzi . A machiavellizmust mások manipulálása és kizsákmányolása, az erkölcs hiánya, az érzelmek nélküli érzéketlenség és az önérdek magasabb szintje jellemzi.
Korábbi kutatások kimutatták, hogy a machiavellizmus milyen módon befolyásolja a szexuális és romantikus kapcsolatokat (Brewer és Abell, 2015a). Különösen a magas machiavellizmusban szenvedő férfiak és nők részesítik előnyben az érzelmileg független kapcsolatokat , és gyakran vonakodnak az elköteleződéstől (Ali és Chamorro-Premuzic, 2010).
Niccolò di Bernardo dei Machiavelli (/ˌmækiəˈvɛli/; olaszul: [nikkoˈlɔ mmakjaˈvɛlli]; 1469. május 3. – 1527. június 21.) olasz diplomata, filozófus és történész , a reneszánsz korában élt. Leginkább A herceg (Il Principe) című politikai értekezéséről ismert, amelyet 1513 körül írt.
A machiavellizmus egy személyiségjegy, amelyet az interperszonális manipuláció jellemez, és az érzelmi és szociális kognitív képességek sajátos mintázataihoz kapcsolódik.
Minél szélsőségesebb a machiavellizmus, annál nagyobb kárt lesz az illető kész arra, hogy közvetve (vagy esetleg közvetlenül) okozzon másoknak saját céljainak elérése érdekében. A machiavelli megközelítés magában foglalja a megtévesztés, a manipuláció, a lopás és a szélsőséges esetben a fizikai kényszer vagy gyilkosság alkalmazását is.
A machiavellisták lehetnek a legintelligensebbek a sötét személyiségek közül .
A nárcisztikus személyiségzavar magában foglalja az énközpontú, arrogáns gondolkodás és viselkedés mintáját, az empátia és a mások iránti figyelmesség hiányát, valamint a csodálat iránti túlzott igényt. Mások gyakran beképzeltnek, manipulatívnak, önzőnek, pártfogónak és követelőzőnek írják le az NPD-ben szenvedőket.
Niccolò Machiavelli olasz reneszánsz politikai filozófus és államférfi, valamint a firenzei köztársaság titkára volt . Leghíresebb műve, A herceg (1532) ateista és erkölcstelen cinikus hírnevét hozta meg számára.
Ha valaki machiavelliánus, észreveheti, hogy túlnyomóan pesszimista hozzáállása van a világhoz. Nem bíznak a legtöbb emberben, akivel kapcsolatba kerülnek, és gyakran instabil kapcsolataik vannak. Bár számukra ez a javukra válhat, mivel általában a rövid távú kapcsolatokat részesítik előnyben.
Az elmélet által leírt öt tágabb személyiségjegy az extraverzió (ezt gyakran extroverziónak is írják), az egyetértés, a nyitottság, a lelkiismeretesség és a neuroticizmus
.
Megfelelőség. Ez a személyiségdimenzió olyan tulajdonságokat foglal magában, mint a bizalom, az önzetlenség, a kedvesség, a vonzalom és más proszociális viselkedésformák.1 Azok az emberek, akiknek magas a tetszésnyilvánítása, általában együttműködőbbek, míg azok, akik nem rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal, általában versenyképesebbek és néha még manipulatívabbak is.
Széles körben elterjedt elképzelés, hogy azok az emberek, akik olyan sötét személyiségjegyekkel rendelkeznek, mint a pszichopaták, a machiavellisták, a szociopaták vagy akár a nárciszták, gyakran alulmaradnak az empátia területén. ...
A machiavelliánus stratégiaibb a hosszú távú tervezésben, hogy elérje öncélú céljait. Ezzel a hosszú távú szemlélettel összhangban a machiavellisták jó impulzuskontrollal rendelkeznek, jellemzően jobbak, mint a nárciszták. Összességében a machiavelliánus kevésbé tűnik érzelmesnek, mint a nárcisztikus.
Az elsődleges kóros hiba a mizantróp szélsőséges nárcizmusa. Gyakorlatilag teljes személyisége azzal foglalkozik, hogy megpróbálja kielégíteni közvetlen egocentrikus igényeit.
Machiavelli szerint a hitelesség – vagy legalábbis a nyitottság – elengedhetetlen a jó vezetéshez . Végül is minden vezető, „aki megtéveszteni akar, mindig talál valakit, aki hagyja magát megtéveszteni”. És hosszú távon ez sosem lesz jó. Machiavellinek rossz rappe van, mert könyörtelen, nyájas fickó. https://gobertpartners.com/what-is-machiavellianism-personality
A borderline személyiségzavarban szenvedők viselkedése szélsőséges, kiszámíthatatlan. Környezetük gyakran elviselhetetlennek érzi őket, ám a betegek is gyakran szenvednek éppen önmaguktól.
Bár a személyiségzavart mint diagnózist csak 18 éves életkor felett állapíthatjuk meg, előzetes figyelmeztető jelek már gyermekkorban észlelhetők.
A személyiségzavar ugyanakkor (és ez a probléma lényege!) nem betegség, hanem állapot, mely hosszú, éveken át tartó pszichoterápiás kezeléssel is csak igen nehezen befolyásolható.
A borderline személyiségzavar esetén olyan szélsőséges személyiségjegyek kerülnek előtérbe, melyek nagymértékben megnehezítik az egyén beilleszkedését a társadalomba, alkalmazkodását a környezethez.
A személyiségzavar tüneteitől többnyire inkább a beteg családja szenved, állandó gondot jelenthet szűkebb, de akár tágabb környezetének is. Emellett gyakran a beteg is szenvedésként éli meg mindennapjait.
Fiatal felnőttkortól kezdve számos különféle helyzetben megnyilvánuló instabil, interperszonális kapcsolatok, önkép és affektusok, valamint kifejezett impulzivitás minden átható mintázata, amit az alábbiak közül öt (vagy több) jelez:
kétségbeesett erőfeszítés a valós vagy képzelt elhagyatás elkerülésére
instabil és intenzív interperszonális kapcsolatok mintázata, melyekre az idealizálás és lebecsülés szélsőséges váltakozása jellemző
identitászavar: kifejezetten és tartósan instabil önkép vagy önérték
impulzivitás, legalább két potenciálisan önkárosító vagy önveszélyeztető területen (költekezés, szex, szerabúzus, gondtalan autóvezetés, falás)
ismétlődő szuicid viselkedés, gesztusok, fenyegetés, önsértő viselkedés
affektív instabilitás a jelentős hangulati reaktivitás következtében (pl.: intenzív epizodikus diszfória, irritábilitás vagy szorongás, mely rendszerint néhány órán át tart és csak ritkán áll fenn néhány napnál tovább)
krónikus üresség érzés
inadekvát intenzív harag vagy a harag kontrollálásának nehézsége (pl.: gyakori dühkitörések, állandó harag, ismétlődő verekedés)
átmeneti, stresszhez kapcsolódó paranoid gondolatok vagy súlyos disszociatív tünetek.
Forrás: DSM-5 referencia-kéziköny a DSM-5 diagnosztikai kritériumaihoz, Oriold és Társai Kiadó és Szolgáltató Kft., Budapest, 2013
A DSM-5 REFERENCIA KÉZIKÖNYV SZERINT |
A borderline (határeseti) személyiségzavar előfordulási gyakorisága 2-3 százalék. Gyakran társul más pszichiátriai betegségekkel, alkohol-, drog-, gyógyszerfüggőséggel, így nem meglepő, hogy pszichiátriai osztályokon a beteganyag 12-15 százalékánál diagnosztizálható.
MÁS BETEGSÉGEKKEL IS JÁRHAT EGYÜTT |
A borderline személyiségzavarban szenvedők nehezen kezelik érzelmi, indulati életüket. Rendkívül gyakoriak a szélsőséges érzelmi megnyilvánulások. A végletekig képesek szeretni és gyűlölni, sokszor ugyanazt az embert. Mind depressziós, mind mániás tünetek előfordulhatnak.
Szinte állandó jelleggel szoronganak, viszont a szorongásoldókhoz nagyon gyorsan hozzászoknak. Kapcsolataikban is rendkívül változékonyak; hol erősen kötődnek, hol önállóságukat bizonygatják bármi áron. Irányításra, támogatásra szorulnak, de alig tűrik azt. Indulataikat nehezen, szinte egyáltalán nem tudják kontrollálni; gyakoriak az agresszív megnyilvánulások.
Viselkedésük szélsőséges, kiszámíthatatlan. Indulatosak, gyakran manipulatívak, jeleneteket rendeznek, máskor visszahúzódóak, akár teljesen regresszív állapotba is kerülhetnek. Időnként pszichotikus tünetek is megjelenhetnek. Gyakran szenvednek éppen önmaguktól is, nincs stabil, kialakult énképük.
Borderline személyiségzavarnál hiányoznak a hosszú távú célok, elképzelések, önálló életvitelük nehézkes, gyakran feszegetik az erkölcsi normák határait, nem ritka a törvénnyel való ütközés sem. Jellemzőek a párkapcsolati nehézségek, gyakori, felelőtlen partnercsere, kisebb-nagyobb törvénysértés, drog-, alkoholfogyasztás. Önpusztító életmódot élnek, gyakoriak az öngyilkossági fenyegetések, kísérletek is. Rendkívül félnek az egyedül maradástól, szeparációtól, unalomtól. Állandó élménykeresés, kifejezett törődésigény jellemzi őket. Kezelésük nehézkes, átütő, pláne gyors siker nem várható, és ennek gyakran éppen a betegek ambivalens, változékony hozzáállása az oka. A szélsőséges hangulati ingadozások, szorongás, agresszív, öngyilkossági megnyilvánulások, esetleges pszichotikus tünetek gyógyszeresen is kezelendőek, de mindig tekintettel kell lenni arra, hogy az egyén nagyon könnyen és gyorsan gyógyszerfüggővé válhat.
Hosszú távon a stabil, jól képzett pszichoterapeuta által vezetett pszichoterápiás kezelés lehet hatékony, mely jó esetben éveken át tart. Itt a személyiség újrastrukturálása a cél, ahol az egyén végre megtapasztalhat egy stabil, bizalomteli kapcsolatot, ahol szélsőséges viselkedésére sem megtorlás a válasz. A támogató csoportterápia is hatékony lehet.
Persze, ehhez meg kell nyerni az egyén együttműködését, mely önmagában is nehéz feladat.
A személyiségzavarok (personopathia, personality disorder) gyakran látott kórképek a gyakorlatban. A probléma gyakori, a felnőtt hazai lakosság kb. 10 százalékának, a családorvosukhoz fordulók 20 százalékának, a pszichiátriai osztályos betegeknél pedig kb. 30-40 százaléknak van valamilyen fokú és jellegű, diagnosztizálható személyiségzavara.
A személyiség, mint kifejezés arra utal, ahogyan az egyén önmagát és környezetét látja, értékeli, ahogyan kezeli a körülötte zajló eseményeket. A személyiségjegyeink részben velünk születettek, másrészt viszont tanultak. Személyiségünk egész életünk során változik, bár bizonyos alapjegyek végigkísérik egész életünket.
Bár az orvos a hétköznapi logika szerint „betegséget” próbál gyógyítani, aminek elvárt célja a teljes „gyógyulás”, ám a személyiségzavarok esetében helyesebb egyfajta „kóros állapotról” beszélni, egyben jelezve azt is, hogy az állapot alapjaiban nem vagy nehezen megváltoztatható, gyors kezelés nem létezik, és célként is egy viszonylag elfogadható, kompenzált állapot elérését és fenntartását lehet inkább kitűzni, mintsem a klasszikus gyógyulást.
A normalitás és a kóros magatartás között nehéz egyértelmű határvonalat húzni, a személyiségzavar sem egy-egy konkrét jellemvonást, tünetet jelent.
Személyiségzavar esetén az élet szinte minden területén nehézségeket találunk, az egyén számára gyakran hétköznapi helyzetek megoldása is problémát jelent, az állapot számtalan konfliktust hoz magával, összességében a páciens eltér a társadalmi, kulturális elvárásoktól.
A személyiségzavar önmagában is diagnosztizálható kórkép, de számos egyéb pszichiátriai kórkép melegágya is egyben, pl. gyakran társul depresszióval, szorongásos panaszokkal, pánik jellegű rohamokkal, kényszeres tünetekkel, szenvedélybetegségekkel, ez a sokszínűség sokszor megnehezíti, lassítja a helyes diagnózis felállítását.
A személyiségzavarok kialakulása több tényező eredménye, egy konkrét kór ok nem nevezhető meg. Számos vizsgálat bizonyítja, hogy a személyiségzavarok hátterében genetikai okok is szerepet játszhatnak hajlamosító faktorként. Bizonyítja ezt, hogy komoly pszichiátriai betegségekben (skizofrénia, bipoláris affektív zavar) szenvedők családtagjai között jóval gyakoribb a személyiségzavarok előfordulása.
Jelentősen befolyásolhatják a személyiség alakulását konkrét testi betegségek (pl. endokrinológiai megbetegedések), de áttételesen bármely hosszan tartó, súlyos szervi betegségnek lehet a megváltozott életminőség kapcsán személyiséget torzító hatása. Érdemben befolyásolhatják a személyiségzavarok alakulását agyi károsodások (központi idegrendszeri sérülés, gyulladás, agyvérzés), alkohol, drogok és bizonyos gyógyszerek tartós és/vagy túladagolt szedése. Ezeken túl azonban a személyiségzavarok kialakulásában messze a legnagyobb jelentősége a szocializációnak, a környezet hatásainak van. Ezen belül is kiemelendő a család szerepe, mely rendkívül meghatározó.
A kora gyermekkori lelki fejlődés zavarai, bizonyos hibás tanulási mechanizmusok, a korai kötődés (ősbizalom) kialakulásának torzulásai, a rossz vagy hiányzó szülői minták, rossz problémamegoldási technikák, a korai élmények és azok feldolgozásának szerepe mind meghatározó lehet. Valamilyen súlyos veszteségélmény, gyerekkori pszichotrauma, bántalmazás vagy rossz életkörülmények ronthatják, gyorsíthatják a folyamatot.
A személyiségzavarok nagyon sokszínűek, nem egy konkrét betegségről van szó. Alapvonásaik alapján több csoportba lehet sorolni őket, ugyanakkor egy adott páciens több csoport jellemzőit is magán viselheti párhuzamosan, minden beteg egy külön élettörténet.
Az első nagyobb csoportba tartoznak a skizoid, schizotipias, paranoid személyek. A második csoportba az antiszociális, borderline hisztrionikus és a narcisztikus zavarok, a harmadikba a kényszeres, a dependens (függő) és az elkerülő típusok sorolhatók.
A személyiségzavarok egy részére az jellemző, hogy a környezet számára okoznak elsősorban gondot, ezek az egyének többnyire nem érzékelik, hogy másoknak fájdalmat, kárt okoznak, empátiás készségeik igen alacsonyak, gyakran kerülnek szembe a törvénnyel, gyakoriak a konfliktusaik, munkahelyi és párkapcsolati problémák. Önmaguk többnyire messze alulértékelik a problémáikat, rendre környezetüket okolják a történtek miatt. Más személyiségzavar-típusoknál azonban az egyén maga is észleli, hogy probléma van vele, attól szenved is, de érdemben változtatni nem tud rajta.
Jelentős arányban diagnosztizálható személyiségzavar bűncselekmények elkövetői között, de a társadalom perifériájára szorult, izolálódott személyek között is gyakori, okként és következményként egyaránt. Az ilyen emberek családi és magánélete, kapcsolataik gyakran viharosak, nehezen találnak munkát, vagy munkahelyeiket sűrűn váltogatják, nem találják a helyüket.
A személyiségzavaros személyek gyakran szinte generálják maguk körül a konfliktusokat, körükben gyakoribbak a válások, és részben következményként közülük kerül ki sok hajléktalan, munkanélküli. Alkohol- és drogprobléma okként vagy következményként egyaránt gyakran megfigyelhető. Öngyilkossági gondolatok, próbálkozások is sok esetben előfordulnak, bizonyos típusok (borderline, érzelmileg labilis személyiségzavar) esetében hangsúlyozottabban, suicid kísérleteik sok esetben jelzés, figyelemfelhívó jellegűek, egyfajta rossz problémakezelő eszközként. Más esetekben viszont az érintett személy viszonylag jól (vagy csak a külvilág felé tűnik úgy!) elboldogul saját korlátaival, a társadalmi normák valamilyen szintű feszegetése, egyéni látásmódjuk, sajátos élményfeldolgozásuk kapcsán sok köztük a sikeres művész, elismert alkotó, gyakran lehetnek kreatív, bár sokszor nem kitartó, öntörvényű, „nehéz” emberek.
A terápiás célkitűzéseket a realitáshoz kell igazítani, és mint fentebb is jeleztem, a személyiségzavarokat talán helyesebb egyfajta kóros állapotként szemlélni. Távoli hasonlatként képzeljenek el egy olyan személyt, akinek születéskori vagy baleseti sérülés kapcsán hiányzik egy végtagja, itt a terápia célja nyilván nem lehet a végtag „visszanövesztése”, mint gyógyulás, hanem a tüneti kezelésen (pl. fájdalom csillapítása, gyógyászati segédeszközzel ellátás) túl a beteget meg kell tanítani a lehető legkevesebb kompromisszummal együtt élni korlátaival. A személyiségzavar esetében is erről van szó, a beteget „kicserélni” nem lehet, az „adott anyagból kell kihozni a legtöbbet”, és mivel a páciens személyisége nyitott a konfliktusok, problémák felé, így az újabb és újabb fordulatok a beteg életében újra és újra szükségessé tehetik a terapeuta segítségét.
A személyiségzavarban szenvedők jelentős része azonban nem jut el a szakorvosig. A betegek élete nem, vagy számukra nem megfelelően működik, és amennyiben mégis orvosi vizsgálatra kerül sor, az elsősorban járulékos pszichiátriai tünet, betegség (pl. depresszió, szorongás, alvászavar, alkoholos probléma), vagy valamilyen konkrét élethelyzeti krízishelyzet miatt történik valószínűleg. Ilyenkor az életvezetés mélyebb elemzése, pszichológiai tesztek, hosszabb távú megfigyelés segíti a diagnózis felállítását, és azt, hogy a „fa mögött meglássuk az erdőt”.
A személyiségzavarok kezelése nem könnyű feladat, mint ahogy igen összetett maga a probléma is. Fontos hangsúlyozni a gyermekkori megelőzés vagy a korai problémafelismerés szerepét, és a terápia időbeni elkezdésének jelentőségét. Az öngyilkossági kockázatra is gondolva, nagyon érvényes a mondás, aki időt nyer, életet nyer. A társuló pszichiátriai tünetek kezelésén túl azonban már sok esetben a betegségbelátás kialakítása is komoly nehézségekbe ütközik, rossz a compliance. A páciensek maguk gyakran nem érzik, hogy baj van, konfliktusaikért, életvezetési problémáik miatt környezetüket okolják. A környezetük, jellemzően a család észleli a problémákat, és sokszor inkább ők szorgalmazzák a vizsgálatot, kezelést, amit a beteg azonban csak ímmel-ámmal, vagy akár presszió hatására (pl.: „Ha nem mész orvoshoz, elválok tőled!”) vállal el, de a pszichiátria-pszichológia nem olyan, mint a sebészet, hogy a kétkedő beteget is ugyanúgy lehet megoperálni az altatás után, esetünkben a beteg motivált együttműködése nélkül drasztikusan, akár nulláig romolhatnak a terápia esélyei.
A motiváció tehát kulcskérdés, ennek kialakítását segítheti, hogy esetenként a kísérő tünetek kapcsán a betegek hajlandóak egyes részterületeket (szorongás, lehangoltság) felvállalni, ezekre esetleg gyógyszert szedni, átmenetileg pszichoterápiára járni, de tartós és stabil terápiás kapcsolatba nehezen vonhatóak. Bizonyos típusú személyiségzavarok (pl. schizoid) esetében a gyógyszeres támogatásnak nagyobb a szerepe.
A személyiségzavar egyetlen hatékony kezelése az éveken át tartó, jól felépített pszichoterápiás kezelés, ahol nagyban számít a terapeuta személyisége. A pszichoterápia eredményessége múlhat azon, hogy a beteg és a terapeuta képesek-e eredményesen együtt dolgozni. Ha nem, azt nem kudarcként kell megélni, hanem másik terapeutát kell keresni. Mivel a betegek is nagyon sokfélék, nem biztos, hogy amelyik terapeuta kiváló az egyiknél, az ugyanolyan eredményes tud lenni egy más jellegű személyiségzavaros páciensnél is.
A pszichoterápia során megkísérlik újrastrukturálni a beteg kapcsolatait, konfliktuskezelést, érdekérvényesítést tanulnak különféle technikákkal. A pszichoterápiák történhetnek egyéni vagy csoportos formában, mind a kettőnek megvan a maga szerepe, bár személyre szabottsága az egyéni terápiák szerepét hangsúlyozza. Fontos, hogy maga a terapeuta stabil, nagy teherbírású kapcsolatot jelentsen, és semmiképpen se vonódjon be a sorozatosan jelentkező „játszmákba”. Bizonyos típusú (pl. borderline) betegek hajlamossá válhatnak túlzottan, akár a függőség szintjén kötődni a terapeutájukhoz, ezt a tendenciát fontos időben felismerni, és reagálni rá.
Amennyiben sikerül a pácienst megnyerni az együttműködésnek, akkor komoly szakmai felkészültséget és elköteleződést igényel a terápia vezetése, de kölcsönösen kellő kitartással nagyon komoly eredmények érhetők el.
Idekattintva további infó olvasható: Energiavámpírok vs. életerő